- Orbán Viktor miniszterelnök hetek óta jelezte: hiba Ukrajnát azzal kecsegtetni, hogy gyorsítósávon csatlakozhat az unióhoz.
- Az országnak jelenleg nem ismertek a valós határai, a lélekszáma, és jelenleg egy öldöklő háborúban áll, ezért rossz döntés az uniós tagsággal bátorítani az országot, hogy harcoljon tovább - mondta többször Orbán.
- Érvei azonban süket fülekre találtak az európai vezetőknél, ezért a magyar miniszterelnök a legutóbbi uniós csúcson egyszerűen elhagyta a termet, ahol kollégiái végül egyhangúan meghozhattak egy rossz döntést.
- Ezzel a magyar miniszterelnök vétó nélkül vonult ki a döntéshozatalból, vagyis azokra hagyta a döntést, akik mindenképpen meg akarták nyitni a csatlakozási tárgyalásokat, és vállalják ennek következményeit is.
- Mivel a kormányfő előre jelezte aggályait, és nem is volt e rossz döntés részese, azt is elmondta, a hibás döntés következményeit a jövőben sem terhelhetik Magyarországra.
- Charles de Gaulle, Franciaország legendás elnöke és megmentője többször is élt azzal, hogy elhagyta a döntéshozó testületeket, amikor hazájának érdekeit semmibe vette a többi európai állam vagy az Egyesült Államok.
- De akkor sem remegett meg a keze, ha a britek csatlakozási kérelméről volt szó.
- Vétózott 1963-ban és 1967-ben is.
Franciaország elnöke a döntéshozatal elhagyását megtette a NATO katonai bizottságainak elhagyáskor is, és kilépett az EK döntéshozói fórumaiból is, amikor kipattant a vita a tagállamok között a minősített többségi döntéshozatalról. Így de Gaulle akkori kiállása teremtette meg Európában a nemzeti vétó lehetőségét, és a többségi döntéshozatal visszaszorulását. Ekkortól alakult ki a gyakorlat, hogy a vitás kérdésekben nem születik döntés egészen addig, amíg konszenzus nem alakul ki róla a tagállamok között.
A magyar miniszterelnök is arra hivatkozott, ő úgy tanulta az európai jogot, hogy addig nincs európai döntés, amíg valakinek ellenvetése van.
Ezért is érthetetlen, hogy a többiek ennek ellenére is át akarták nyomni ezt a döntést, amelyről Orbán Viktor előre jelezte, hogy számára elfogadhatatlan.
De Gaulle elnök lépései, amikor nemzeti érdekeinek védelme érdekében hátrahagyta a döntéshozatali szerveket:
Kivonulás az európai döntéshozatalból
Az Európai Közösség (EK) megalapítása után De Gaulle a közös agrárpolitika, de még inkább a szervezeten belüli döntési mechanizmus, a minősített döntéshozatali eljárás (qualified majority voting vagy QMV) körüli vita miatt kivonult az európai döntéshozatalból.
Az eljárás lehetővé tette a többségi akarat érvényesülését, azaz nem volt szükség egyhangú döntésre bizonyos kérdésekben. Ennek következtében a kisebbségi álláspontot képviselő államok érdeke sérülhetett.
Miután Franciaország nem tudott megállapodni az agrárpolitika kérdéseiben az EK másik öt tagállamával, 1965 júniusában De Gaulle visszahívta az ország képviselőit a szervezetből, és bojkottálta a szervezeti reformokról zajló tárgyalásokat. A francia fél jelenléte nélkül a szervezet egészen 1966 januárjáig megbénult, amikor a luxemburgi kompromisszumal sikerült a konfliktust feloldani.
A kompromisszum lényege az volt, hogy amennyiben valamely tagállam fontos nemzeti érdekeire hivatkozva ezt kérte, a többségi szavazással meghozandó döntéseket el lehetett halasztani addig, amíg a tagállamok egyhangú megállapodásra nem jutnak.
Ez gyakorlatilag a nemzeti vétójog létrejöttét, és a minősített döntéshozatal visszaszorulását jelentette.
De Gaulle első vétója a britek EGK-felvételével szemben
A tábornok nem csupán az atlanti szövetségben, hanem az európaiban is igyekezett a mozgásterét bővíteni.
1963. január 14-én de Gaulle tábornok sajtótájékoztatót tartott, melynek során kijelentette, hogy ellenzi az Egyesült Királyság csatlakozási kérelmét, és a kontinens, valamint a szigetország gazdasági érdekeinek összeegyeztethetetlenségéről beszélt.
Követelte, hogy Nagy-Britannia fogadja el a már tag hatok valamennyi feltételét, és mondjon le a szabadkereskedelmi övezetébe tartozó országokkal szemben vállalt kötelezettségeiről. Január 28-án a francia kormány arra kényszerítette öt európai partnerét - akiket megdöbbentett ez az egyoldalú vétó - hogy halasszák el a csatlakozási tárgyalásokat a tagjelölt országokkal.
A francia elnök attól tartott, hogy az új aspiráns veszélyeztetné a közös agrárpolitikát (KAP), és az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) egy hatalmas szabadkereskedelmi övezetté alakítaná át.
Mindenekelőtt az Egyesült Királyságot az Egyesült Államok trójai falovának tekintette, túlzottan atlantistának tartotta: a brit tagság szerinte az európai Európát atlanti Európává változtatta volna. A Közös Piac elmélyítése és felgyorsítása, nem pedig bővítése mellett volt. Megkérdőjelezte Nagy-Britannia európai szellemiségét.
Azonban de Gaulle tábornok hozzáállásának olyan okai is voltak, amelyek túlmutattak az EGK érdekein. A háború alatti londoni száműzetése óta táplált angolellenes ellenszenvén túl az angol-amerikai nukleáris megállapodástól is tartott, amelyet az USA és Nagy-Britannia közti nukleáris fegyverkezésre vonatkozó megállapodás okozott, és amelynek keretében az USA Polaris rakétákkal látta el a briteket.
De Gaulle második vétója a britek felvételével szemben
1967. május 16-án jelentették be a világnak, hogy Franciaország másodszor is megvétózta a brit tagságot. A tábornok azzal kezdte, hogy elmagyarázta, miért vétózta meg Franciaország az Egyesült Királyság belépését az EGK-ba, majd ismertette a tagsági kérelmek történetét, amelyek óhatatlanul vétóhoz vezettek.
Meghatározó földrajzi adottságai miatt "Anglia" nem rendelkezett területi folytonossággal az EGK-val, hanem egy sziget. Ez a szigetszerűség a vétó egyik oka De Gaulle szerint, és ez gazdasági jellegű. Az Egyesült Királyság történelmileg a Nemzetközösség része, és az Egyesült Államokhoz kapcsolódik, ez volt a másik indoka.
De Gaulle nem tudta elfogadni a csatlakozását, mivel ebben az atlantista államban az Egyesült Államok "trójai falovát" látta.
Az Egyesült Királyság Európáról alkotott elképzelése tehát ellentétes volt Franciaországéval, amely 1966-ban kilépett a NATO integrált parancsnokságából is. De Gaulle szerint az Egyesült Királyságnak el kellene szakadnia az Egyesült Államoktól és a Nemzetközösségtől ahhoz, hogy Európához csatlakozhasson.
De Gaulle tábornok a hatalomba történő visszatérésekor katonai értelemben, és az amerikaiakhoz való viszonyulás tekintetében is több stratégiai célkitűzést megfogalmazott országa számára:
- 1945 októberétől (még hadseregparancsnokként) atomhatalommá kívánta tenni Franciaországot.
- Ezt az Egyesült Államok nem támogatta, a britek pedig később feladták a franciákkal közös atomambícióikat az amerikai atomelsőséget elfogadva (vállalva, hogy a francia partnerség helyett az amerikaiakkal közösen állítanak hadrendbe atomfegyvert).
- De Gaulle-nak meggyőződése volt, hogy az amerikaiak csak védelmi eszközként támaszkodnak atomfegyvereikre, ő az alacsonyküszöbű atombevethetőség doktrínáját vallotta; a két, egymással szemben álló hadászati doktrína irányítási paradoxonhoz vezetett volna a NATO-n belül, különösen azért, mert az Egyesült Államok a francia atomarzenált is amerikai irányítás alá kívánta vonni a kubai válságot követően.
- A tábornok ellenezte továbbá az amerikai telepítésű atomrakéták francia földön történő állomásoztatását, ahogyan elutasította az amerikai és kanadai csapatok, valamint amerikai vadászbombázók jelenlétét is, és azt akarta, hogy csapatai ne közös NATO (amerikai tábornok vezette) parancsnokság, hanem nemzeti irányítás alatt álljanak.
- A tábornok ellenezte a NATO kiterjesztését, és azt, hogy a NATO Európán kívül állomásoztasson, vagy vessen be csapatokat, mert attól tartott, a franciák ezzel olyan háborúba keverednek, amely nem a sajátjuk.
- A NATO irányítását az ENSZ BT mintájára reformálta volna meg.
- Összességében Nyugat-Európa számára stratégiai védelmi autonómiát kívánt elérni – ez a törekvése az amerikai próbálkozások ellenére európai szervezetben öltöttek testet –, és nem kívánt egy olyan szövetségesi rendnek tagja lenni, amelynek alárendeltje.
- Különösen az integrált katonai rendszert helytelenítette, mivel szükségesnek tartotta, hogy Franciaország továbbra is teljes ellenőrzést gyakoroljon saját védelme felett.
A tábornok végül nem tudta elképzeléseit érvényesíteni, a NATO megreformálására tett javaslatait az amerikaiak és a britek elutasították.
A kubai válság hatására MacNamara külügyminiszter kezdeményezésére a NATO-doktrínát megváltoztatták ("massive retaliation" helyett "flexible response"), és ez a nukleáris ellentámadást csak második lépcsőben tette volna lehetővé.
Továbbá az amerikaiak a francia atomerőt is NATO-parancsnokság alá akarták rendelni.
Ezért a francia haderő felett gyakorolt parancsnoki autonómiájának visszaszerzése érdekében, valamint azért, mert az új NATO-doktrína alapján Franciaország és a katonai szövetség egymást kizáró atomdoktrínával rendelkeztek, és mert a tábornok nem akarta, hogy az amerikai irányítású NATO döntései Franciaországra is kötelező érvényűek legyenek, Franciaország kivonult három NATO döntéshozatali szervből, miközben a Szövetség tagja maradt.
A de gaulle-i szuverén elrettentés és hatalmi ambíció szerint Franciaország fontos és megbízható partnere az Észak-atlanti Szerződésnek, de hivatalosan nem vesz részt az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében.
A külföldi katonai jelenlétet megtiltó rendelkezés 1967 április elsejével lépett hatályba Franciaországban.
A francia elnök ezt követően úgy ítélte meg, hogy az új NATO-doktrínával való egyet nem értése miatt a három legfőbb katonai szervben (amelyekben elvileg konszenzusos alapon születtek a döntések) olyan mértékű politikai nyomás nehezedik majd Franciaországra az egyes kérdésekben - melyekben lényegesen eltérő álláspontot képvisel -, hogy a legcélszerűbb megoldás az, ha ezeknek a katonai szerveknek a munkájában a franciák nem vesznek részt.
Ennek megfelelően a franciák elhagyták a védelmi tervezőbizottságot, a nukleáris tervezőcsoportot és a katonai bizottságot is.
