Bill Clinton védelmi miniszter-helyettese: az amerikai politika nagy szenvedést okozott Ukrajnában

Az ukrajnai háború számos tanulsága
A Keleti-öböl Polgárai a Békéért elnevezésű rendezvényen elhangzottakról
Chas W. Freeman, Jr. nagykövet (USFS, nyugalmazott)
A Brown Egyetem Nemzetközi és Közügyek Watson Intézetének vendégkutatója
The Barrington Library, Barrington, Rhode Island, 2023. szeptember 26.

Ma este Ukrajnáról szeretnék beszélni Önöknek - arról, hogy mi történt vele és miért, és hogyan fog kilábalni abból a megpróbáltatásból, amelynek a nagyhatalmi rivalizálás vetette alá; és hogy mit tanulhatunk ebből.

Mindezt némi aggodalommal és figyelmeztetéssel teszem a hallgatóságom felé: előadásom, akárcsak az ukrajnai konfliktus, hosszú és bonyolult. Ellentmond a nagyon meggyőző propagandának.

Beszédem sértő lesz mindazok számára, akik elkötelezettek a hivatalos narratíva mellett.

Az, ahogyan az amerikai média az ukrajnai háborúval foglalkozik, Mark Twain egyik megjegyzését juttatja eszembe: "Sok kommentátor kutatásai máris sok sötétséget vetettek erre a témára, és valószínű, hogy ha folytatják, hamarosan egyáltalán semmit sem fogunk tudni róla".

Azt mondják, hogy a háborúban az igazság az első áldozat. A háborút jellemzően a hivatalos hazugságok köde kíséri. Ilyen sűrű köd azonban még soha nem volt, mint az ukrajnai háborúban. Miközben sok százezer ember harcolt és halt meg Ukrajnában, a brüsszeli, kijevi, londoni, moszkvai és washingtoni propagandagépezetek túlórában dolgoztak annak érdekében, hogy szenvedélyesen álljunk a másik oldalra, azt higgyük, amit hinni akarunk, és elítéljünk mindenkit, aki megkérdőjelezi az általunk internalizált narratívát.

Senkinek, aki nincs a frontvonalban, nincs valódi fogalma arról, hogy mi történt ebben a háborúban. Csak azt tudjuk, amit kormányaink és a háború más támogatói akarnak, hogy tudjunk. És kialakult bennük az a rossz szokás, hogy belélegzik a saját propagandájukat, ami garancia a téveszmés politikára.

Az ukrajnai háborúban részt vevő minden kormány - Kijev, Moszkva, Washington és más NATO-fővárosok - különböző mértékben vétkesek az önámításban és a tévedésekben. A következmények mindannyiuk számára szörnyűek, Ukrajna számára egyenesen katasztrofálisak. A politika radikális újragondolása minden érintett részéről már régóta esedékes.

Honnan és hová NATO?

Először is, néhány szükséges háttérinformáció.

A NATO (az Észak-atlanti Szerződés Szervezete) azért jött létre, hogy megvédje a második világháború utáni amerikai befolyási övezetbe tartozó európai országokat a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségével (Szovjetunió) és annak szatellit országaival szemben. A NATO felelősségi területe a tagok területe volt Észak-Amerikában és Nyugat-Európában, de azon túl sehol.

A szövetség a hidegháború több mint négy évtizede alatt segített fenntartani az erőegyensúlyt és a békét Európában. 1991-ben azonban a Szovjetunió felbomlott, és a hidegháború véget ért. Ezzel megszűnt minden hiteles fenyegetés a NATO-tagok területére nézve, és felmerült a kérdés: ha a NATO még mindig válasz valamire, akkor mi a kérdés?

Az amerikai fegyveres erőknek nem okozott gondot a válaszadás erre a találós kérdésre. Meggyőző érdekeik fűződtek a NATO megőrzéséhez:

• A NATO megteremtette és fenntartotta az amerikai hadsereg második világháború utáni európai szerepét és jelenlétét,
• Ez sokkal nagyobb amerikai haderőstruktúrát és a zászlóstisztek[1] számára sokkal több, nagyon kívánatos beosztást indokolt, mint amennyi egyébként létezett volna,
• a NATO növelte az amerikai fegyveres erők nemzetközi tekintélyét, miközben elősegítette az Egyesült Államok egyedülálló kompetenciáját a többnemzetiségű szövetségek és koalíciók irányításában, és
• olyan európai szolgálati bevetéseket kínált, amelyek vonzóbbá tették a békeidőben történő katonai szolgálatot az amerikai katonák, tengerészek, a légierő tagjai és a tengerészgyalogosok számára.

Aztán a 20. század is aláhúzta, hogy az Egyesült Államok biztonsága elválaszthatatlan a többi észak-atlanti ország biztonságától. Az európai birodalmak létezése [a történelemben] bebizonyította, hogy az európai nagyhatalmak közötti háborúk - a napóleoni háborúk, az I. és a II. világháború - hamarosan világháborúkká alakultak át.

A NATO volt az, ahogy az Egyesült Államok uralta és irányította az euroatlanti régiót a hidegháborúban.

A NATO feloszlatása vagy az Egyesült Államok kivonulása a NATO-ból vitathatatlanul csak felszabadítaná az európaiakat, hogy újból civakodjanak és újabb háborút indítsanak, amely talán nem korlátozódna Európára.

A NATO-t tehát fenn kellett tartani. Ennek kézenfekvő módja az volt, hogy új, nem európai szerepet találjunk a szervezet számára. A NATO, mondogatták, "vagy kikerül a területről, vagy megszűnik az üzlet".

Más szóval, a szövetséget át kellett alakítani, hogy katonai erőt vetítsen ki nyugat-európai és észak-amerikai tagállamainak területén kívülre.

1998-ban a NATO háborút indított Szerbia ellen, és 1999-ben bombázta azt, hogy leválassza róla Koszovót. 2001-ben, a New York és Washington elleni 9/11-es terrortámadásokra válaszul a NATO csatlakozott az Egyesült Államokhoz Afganisztán megszállásában és pacifikálási kísérletében. 2011-ben a NATO erőket vetett be a líbiai rendszerváltás előkészítésére.

A kijevi puccs, a Krím és az oroszul beszélő ukránok lázadása

2014-ben, egy jól előkészített[3], az USA által támogatott oroszellenes puccs után Kijevben az ukrán ultranacionalisták betiltották az orosz és más kisebbségi nyelvek hivatalos használatát az országukban, és ezzel egyidejűleg megerősítették Ukrajna azon szándékát, hogy a NATO részévé váljon. Az ukrán NATO-tagság egyéb következmények mellett NATO- és így amerikai ellenőrzés alá vonná Oroszország 250 éves krími haditengerészeti támaszpontját, Szevasztopol városát. A Krím orosz ajkú volt, és többször megszavazta, hogy ne legyen Ukrajna része.

Ezért Oroszország a NATO erőszakos beavatkozásának precedensére hivatkozva, amellyel Koszovót Szerbiától elválasztotta, népszavazást szervezett a Krímben, amely jóváhagyta annak visszacsatolását az Orosz Föderációhoz.  Az eredmények összhangban voltak a kérdésben korábban lezajlott szavazásokkal.

Eközben, válaszul arra, hogy Ukrajna betiltotta az orosz nyelv használatát a kormányzati hivatalokban és az oktatásban, az ország Donbasz régiójának túlnyomórészt orosz ajkú területei megpróbáltak elszakadni. Kijev erőket küldött a lázadás leverésére. Moszkva válaszul támogatta az ukrajnai orosz ajkúak követelését a kisebbségi jogokról, amelyeket a puccs előtti ukrán alkotmány és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) alapelvei egyaránt garantáltak számukra. A NATO támogatta Kijevet Moszkvával szemben. Ezt követően az ukránok között eszkalálódó polgárháború következett. Ez hamarosan az Egyesült Államok, a NATO és Oroszország közötti, egyre erősödő proxy-háborúvá alakult Ukrajnában.

Az EBESZ közvetítésével, francia és német támogatással zajló minszki tárgyalásokon Kijev és Moszkva között megállapodás született egy intézkedéscsomagról, többek között a következőkről:

• tűzszünet,
• nehézfegyverek kivonása a frontvonalról,
• hadifoglyok szabadon bocsátása,
• alkotmányos reform Ukrajnában, amely önrendelkezést biztosít Donbász egyes területeinek, és
• a lázadó területek Oroszországgal közös határainak Kijev általi ellenőrzésének visszaállítása.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa jóváhagyta ezeket a feltételeket. Moszkva elfogadta, hogy az ukrajnai orosz nyelvű tartományok egy egységes, de föderalizált Ukrajna részei maradnak, feltéve, hogy Québechez hasonló nyelvi autonómiát élveznek.

Ukrajna azonban az Egyesült Államok támogatásával megtagadta a megállapodásban foglaltak végrehajtását. Évekkel később a franciák és a németek elismerték, hogy a minszki közvetítői erőfeszítéseik csak egy csel voltak, amelynek célja az volt, hogy időt nyerjenek Kijev felfegyverzésére Moszkvával szemben, Volodimir Zelenszkij ukrán elnök pedig (akárcsak hivatali elődje, Petro Porosenko) bevallotta, hogy soha nem tervezte a megállapodások végrehajtását.

Moszkva és a NATO bővítése

1990-ben, a német újraegyesítés, a Varsói Szerződés felbomlása és Oroszország közép- és kelet-európai politikai-gazdasági befolyási övezetének feladása kapcsán a Nyugat többször is kissé sunyin, de ünnepélyesen megígérte, hogy az így keletkezett stratégiai vákuumot nem fogja betölteni a NATO-bővítéssel.

Az 1990-es évek előrehaladtával azonban az Egyesült Államok - néhány más NATO-tag lelkesedésének hiánya ellenére - ragaszkodott ahhoz, hogy pontosan ezt tegye.

A NATO-bővítés folyamatosan felszámolta a független, semleges államok kelet-európai kordonját, amelyet az egymást követő moszkvai kormányok az orosz biztonság szempontjából alapvető fontosságúnak tartottak.

Ahogy a Varsói Szerződés egykori tagjai beléptek a NATO-ba, az amerikai fegyverek, csapatok és bázisok megjelentek a területükön.

2008-ban, az amerikai befolyási övezet Oroszország határaira történő kiterjesztésének végső lépéseként Washington meggyőzte a NATO-t, hogy kinyilvánítsa szándékát Ukrajna és Grúzia tagfelvételére.

Az amerikai erők keleti irányú telepítése során Romániában és Lengyelországban is ballisztikus rakétavédelmi indítóállásokat helyeztek el. Ezek technikailag képesek voltak gyors átállításra, hogy rövid hatótávolságú csapásokat mérjenek Moszkvára. Telepítésük felerősítette az orosz félelmeket egy meglepetésszerű, lefejező amerikai támadástól.

Ha Ukrajna belépne a NATO-ba, és az Egyesült Államok hasonló telepítéseket hajtana végre ott, ez Oroszországnak mindössze öt perces időtartamú figyelmeztetést biztosítana egy Moszkva elleni csapásra.

A NATO szerepe Koszovó Szerbiától való leválasztásában, valamint az afganisztáni és líbiai amerikai rendszerváltó és pacifikációs műveletekben, továbbá az ukrajnai oroszellenes erők támogatása meggyőzte Moszkvát arról, hogy a NATO-t már nem tekintheti pusztán védelmi szövetségnek.

Az egymást követő orosz kormányok már 1994-ben figyelmeztetni kezdték az Egyesült Államokat és a NATO-t, hogy a NATO további terjeszkedése - különösen Ukrajnában és Grúziában - erőteljes válaszlépéseket fog kikényszeríteni. Washington több forrásból, többek között moszkvai nagyköveteinek jelentéseiből is tudott az orosz elszántságról.

2007 februárjában Vlagyimir Putyin orosz elnök a müncheni biztonsági konferencián felszólalva kijelentette: "Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a NATO bővítése ... komoly provokációt jelent ... És jogunk van megkérdezni: ki ellen irányul ez a bővítés? És mi történt azokkal a biztosítékokkal, amelyeket nyugati partnereink a Varsói Szerződés felbomlása után tettek?"

2008 február 1-jén Bill Burns nagykövet, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) jelenlegi igazgatója Moszkvából küldött táviratában figyelmeztetett, hogy ebben a kérdésben az oroszok egységesek és az elhatározásuk komoly.

Burns annyira erősen érezte a NATO ukrajnai terjeszkedésének következményeit, hogy táviratának a "Nyet Means Nyet" ["A nem nemet jelent"] tárgysort adta.

2008 áprilisában a NATO ennek ellenére meghívta Ukrajnát és Grúziát is, hogy csatlakozzanak. Moszkva tiltakozott emiatt, mert "a szövetségben való tagságuk hatalmas stratégiai hiba, amely a legsúlyosabb következményekkel járna a páneurópai biztonságra nézve" - érveltek az oroszok. 2008 augusztusában, mintegy ezt a pontot aláhúzandó, amikor a felbátorodott Grúzia megpróbálta kiterjeszteni uralmát az orosz határon fekvő, lázadó kisebbségi régiókra, Moszkva háborút indított függetlenségük megszilárdítása érdekében.

Polgár- és proxy-háború Ukrajnában

Kevesebb, mint egy nappal az Egyesült Államok által tervezett puccs után, amely 2014-ben Kijevben oroszellenes rezsimet vezetett be, Washington hivatalosan is elismerte az új rendszert. Amikor Oroszország ezután annektálta a Krímet, és polgárháború tört ki Ukrajna orosz ajkú lakosságával, az Egyesült Államok az ukrán ultranacionalisták oldalára állt és felfegyverezte azokat, akiknek politikája elidegenítette a Krímet, és provokálta az orosz ajkú szakadárokat.

Az Egyesült Államok és a NATO több milliárd dolláros erőfeszítésbe kezdett a kijevi fegyveres erők átszervezésére, átképzésére és újbóli felszerelésére. A bevallott cél az volt, hogy lehetővé tegyék Kijev számára a Donbasz és végül a Krím visszafoglalását. Ukrajna reguláris hadserege ugyanis akkorra leépült. Kijev kezdeti támadásait az ukrajnai keleti és déli régiókban élő orosz ajkúak ellen nagyrészt ultranacionalista milíciák hajtották végre. 2015-re azonban már orosz katonák harcoltak a donbászi lázadók oldalán. Megkezdődött egy be nem jelentett amerikai/NATO proxy-háború Oroszországgal.

A következő nyolc év során - amely alatt az ukrán polgárháború folytatódott - Kijev 700 000 fős, NATO-kiképzett hadsereget épített fel - az egymillió tartalékost nem számítva -, és bekeményített az oroszok által támogatott szeparatistákkal folytatott harcokban. Az ukrán reguláris katonák létszáma csak valamivel volt kevesebb, mint Oroszország akkori 830 ezer, aktív szolgálatot teljesítő katonája.

Nyolc év alatt Ukrajna nagyobb haderőre tett szert, mint bármelyik NATO-tagállam az Egyesült Államokon és Törökországon kívül, és meghaladta Nagy-Britannia, Franciaország és Németország fegyveres erőinek együttes létszámát.

Nem meglepő, hogy Oroszország ezt fenyegetésnek tekintette.

Eközben, ahogy az Oroszországgal szembeni feszültségek eszkalálódtak, 2019 elején az Egyesült Államok egyoldalúan kilépett a Intermediate Nuclear Force (INF) szerződésből, amely tiltotta a legfeljebb 3420 mérföld hatótávolságú, földi indítású rakéták európai telepítését.

Oroszország ezt "pusztító" cselekményként ítélte el, amely biztonsági kockázatokat szül.

Amerikai nyomásra a NATO - néhány más NATO-tag részéről fennálló aggályok ellenére -, továbbra is rendszeresen megismételte ajánlatát Ukrajna tagként történő felvételére, és ezt 2021 szeptember 1-jén ismét megtette. Ekkorra, amerikai kiképzés és fegyverszállítások milliárdjait követően Kijev úgy ítélte meg, hogy végre készen áll arra, hogy [keleten] leverje az oroszajkúak lázadását és orosz szövetségeseiket. Ahogy 2021 véget ért, Ukrajna fokozta a nyomást a donbászi szakadárokra, és erőket vetett be, hogy 2022 elejére időzített nagyszabású offenzívát indítson ellenük.

Moszkva tárgyalásokat követel

Ugyanebben az időben, 2021 december közepén, huszonnyolc évvel Moszkva Washingtonnak küldött első figyelmeztetése után, Vlagyimir Putyin írásos biztonsági garanciák iránti hivatalos követelést adott ki annak érdekében, hogy az ukrán semlegesség helyreállításával csökkentsék a NATO-bővítés következményeként Oroszország által tapasztalt fenyegetéseket.

Putyin hivatalos követelése az ukrán semlegesség helyreállítását, az amerikai erők Oroszország határain való állomásoztatásának tilalmát, valamint a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták európai telepítésének korlátozásának visszaállítását tartalmazta.

Az orosz külügyminisztérium ezután egy olyan szerződéstervezetet terjesztett Washington elé, amely ezeket a feltételeket tartalmazza - és amely Borisz Jelcin korábbi orosz elnök 1997-ben előterjesztett hasonló követeléseit visszhangozta. Ezzel egyidejűleg - nyilvánvalóan Moszkva eltökéltségének hangsúlyozása és a donbászi szakadárok ellen tervezett kijevi offenzíva ellensúlyozása érdekében - Oroszország csapatokat vonultatott fel az Ukrajnával közös határai mentén.

2022 január 26-án az Egyesült Államok hivatalosan azt válaszolta, hogy sem ő, sem a NATO nem hajlandó tárgyalni Oroszországgal az ukrán semlegességről vagy más hasonló kérdésekről.

Néhány nappal később Szergej Lavrov orosz külügyminiszter az orosz Biztonsági Tanács ülésén a következőképpen fejtette ki álláspontját az amerikai és a NATO álláspontjáról:

"[Nyugati kollégáink] nem hajlandók elfogadni a főbb javaslatainkat, elsősorban azokat, amelyek a NATO keleti terjeszkedésének elmaradására vonatkoznak. Ezt a követelést a blokk úgynevezett nyitott ajtók politikájára és az egyes államok szabadságára hivatkozva utasították el, hogy az egyes államok szabadon választhatják meg a biztonság szavatolásának módját. Sem az Egyesült Államok, sem [a NATO] ... nem javasolt alternatívát erre a kulcsfontosságú rendelkezésre."

Moszkva tárgyalásokat akart, de ezek hiányában kész volt háborúba bocsátkozni, hogy megszüntesse azokat a fenyegetéseket, amelyekkel szemben tiltakozott. Washington tudta ezt, amikor elutasította a Moszkvával folytatott tárgyalásokat.

A tárgyalások amerikai elutasítása egyértelmű döntés volt, hogy inkább vállalják a háború kockázatát, mintsem hogy bármilyen kompromisszumot vagy megegyezést keressenek Oroszországgal. Az oroszok elrettentésére tett kísérletként az amerikai és a szövetséges hírszerző szolgálatok azonnal elkezdtek olyan információkat nyilvánosságra hozni, amelyek állítólag a közelgő orosz katonai hadműveleteket[5] írták le.

Oroszország megszállja Ukrajnát

Február közepén kiéleződtek a harcok az ukrán hadsereg és a szakadár erők között Donbászban, az EBESZ megfigyelői arról számoltak be, hogy mindkét fél gyorsan megsérti a tűzszünetet, de a legtöbbet állítólag Kijev kezdeményezte. A donbászi szakadárok - talán álnok módon - Moszkvához fordultak, hogy védje meg őket, és elrendelték a civilek általános evakuálását az oroszországi biztonságos menedékhelyekre.

Február 21-én Putyin orosz elnök elismerte a két donbászi "népköztársaság" függetlenségét, és utasította az orosz erőket, hogy biztosítsák őket az ukrán támadásokkal szemben.

2022 február 24-én az orosz nemzethez intézett beszédében Putyin kijelentette, hogy "Oroszország nem érezheti magát biztonságban, nem fejlődhet és nem létezhet a modern Ukrajna területéről kiinduló állandó fenyegetés mellett", és bejelentette, hogy elrendelte az általa "különleges katonai műveletnek" nevezett fellépést "az elmúlt nyolc évben ... zsarnokságnak és népirtásnak kitett emberek védelmére", valamint azt is elmondta, hogy "Ukrajna demilitarizálására és denazifikálására törekszik".

Hozzátette, hogy: "Tény, hogy az elmúlt 30 évben türelmesen próbáltunk megállapodásra jutni a vezető NATO-országokkal az egyenlő és oszthatatlan európai biztonság elveiről. Javaslatainkra válaszul mindig vagy cinikus megtévesztéssel és hazugságokkal, vagy nyomásgyakorlási és zsarolási kísérletekkel szembesültünk, miközben az észak-atlanti szövetség tiltakozásunk és aggodalmaink ellenére tovább bővült. Katonai gépezete mozgásban van, és mint mondtam, közeledik a határainkhoz."

Az Egyesült Államok és a NATO Oroszország elleni információs hadviselésében terjesztett hivatalos narratíva ellentmond Putyin elnök e kijelentésének minden elemében, de a jegyzőkönyvek megerősítik.

Az ukrajnai amerikai-orosz proxyháború előzményei

A posztszovjet korszakban:

• A NATO - az Egyesült Államok befolyási szférája és katonai jelenléte Európában - folyamatosan terjeszkedett Oroszország határai felé, az orosz figyelmeztetések és tiltakozások eszkalálódása ellenére.
  
  
• Moszkva ezzel szemben folyamatosan visszavonult. Feladta kelet-európai befolyási övezetét, és nem tett erőfeszítéseket annak visszaállítására.
  
  
• Moszkva ismételten figyelmeztetett, hogy a NATO bővítése és az Egyesült Államok előretolt erőinek telepítése, amelyek - különösen Ukrajna felől - fenyegethetik, súlyos kockázatot jelentenek számára, amelyre kénytelen lesz reagálni.
  
  
• Tekintettel arra, hogy a NATO tisztán védelmi, Európára összpontosító szövetségből az amerikai rezsimváltások és más, a tagországok határain túli katonai műveleteket támogató hatalomprojekciós eszközzé vált, Moszkva joggal aggódott amiatt, hogy az ukrán NATO-tagság aktív fenyegetést jelentene biztonságára nézve. Ezt a fenyegetést kihangsúlyozta az Egyesült Államok kilépése abból a szerződésből, amely megakadályozta, hogy közepes hatótávolságú nukleáris fegyvereket állomásoztasson Európában, beleértve Ukrajnát is.
  
  
• Moszkva következetesen semlegességet követelt Ukrajna számára. A semlegesség Ukrajnát pufferré és hídddá tenné Oroszország és Európa többi része között, nem pedig Oroszország részévé, vagy az Európa többi része ellen irányuló orosz hatalom kivetítésének platformjává.
  
  
• Ezzel szemben az Egyesült Államok arra törekedett, hogy Ukrajnát a NATO tagjává - a befolyási övezetének részévé - és az amerikai katonai erő Oroszország elleni bevetésének platformjává tegye.
  
  
• Moszkva Minszkben beleegyezett abba, hogy tiszteletben tartja az ukrán szuverenitást a donbászi régióban, feltéve, hogy az ottani oroszajkúak jogait garantálják. Az USA és a NATO támogatásával Ukrajna azonban elutasította a minszki megállapodás végrehajtását, és megduplázta a Donbasz leigázására irányuló erőfeszítéseit.
  
  
• Amikor Washington nem volt hajlandó meghallgatni az európai kölcsönös alkalmazkodásról szóló orosz érveket, és ehelyett ragaszkodott az ukrán NATO-tagsághoz, az amerikai kormány tudta, hogy ez orosz katonai választ fog kiváltani. Valójában Washington ezt nyilvánosan is előre jelezte.
  
  
• A kialakult háború legelején, amikor harmadik felek közvetítésével sikerült elérni egy békeszerződés-tervezetet Oroszország és Ukrajna között, a Nyugat - amelyet a britek képviseltek - ragaszkodott ahhoz, hogy Ukrajna utasítsa el azt.

Ez a szomorú esemény rávezet a résztvevők háborús céljaira.

Háborús célok Ukrajnában

Kijev nem tágított céljaitól:

• Egy tisztán ukrán nemzeti identitás kialakítása, amelyből az orosz és más nyelveket, kultúrákat és vallási tekintélyeket kizárják.
  
  
• Az orosz ajkúak leigázása, akik válaszul a kényszerasszimilációs kísérletükre fellázadtak.
  
  
• Az USA és a NATO védelmének megszerzése és az EU-hoz való integráció.
  
  
• Az orosz nyelvű területek visszafoglalása, amelyeket Moszkva illegálisan annektált Ukrajnától, beleértve mind a donbászi területeket, mind a Krímet.

Moszkva is világosan megfogalmazta maximális és minimális céljait abban a szerződéstervezetben, amelyet 2021. december 17-én mutatott be Washingtonnak. Eszerint alapvető orosz érdekek voltak és maradnak:

• (1) megtagadni Ukrajnától azt az amerikai befolyási övezetet, amely Kelet-Európa többi részét is magába foglalta, azáltal, hogy Ukrajnát arra kényszerítik, hogy az Egyesült Államok/NATO és Oroszország közötti semlegességet erősítse meg, és
• (2) az Ukrajnában élő orosz ajkúak alapvető jogainak védelme és biztosítása.

Washington célkitűzései - amelyeket a NATO kötelességtudóan a sajátjává tett - sokkal nyitottabbak és pontatlanabbak voltak. Ahogy Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó fogalmazott 2022 júniusában,

"Tartózkodtunk attól, hogy meghatározzuk, mit tekintünk végjátéknak... Arra összpontosítottunk, hogy mit tehetünk ma, holnap, jövő héten, hogy a lehető legnagyobb mértékben megerősítsük az ukránok kezét, először a harctéren, majd végül a tárgyalóasztalnál."

Amennyiben a hadviselés első számú alapelve a reális célok, az ezek elérésére irányuló stratégia megalkotása és a háború befejezésére vonatkozó terv felállítása, Jake Sullivan mondatai a tökéletes leírása annak, hogyan kell "örök háborút" kotyvasztani.

Amint azt Vietnam, Afganisztán, Irak, Szomália, Líbia, Szíria és Jemen is tanúsítja, ez vált a háború bevett amerikai módjává. Nincsenek világos célok, nincs terv az elérésükre, és nincs elképzelés arról, hogyan, milyen feltételekkel és kivel fejezzük be a háborút.

Az Egyesült Államok céljainak legmeggyőzőbb nyilatkozatát ebben a háborúban Biden elnök tette, amikor a háború elkezdődött.

Azt mondta, hogy Oroszországgal az a célja, hogy "megfossza gazdasági erejétől és gyengítse a hadseregét az elkövetkező évekre" - bármi áron.

Az Egyesült Államok kormánya vagy a NATO egyetlen egyszer sem jelentette ki, hogy Ukrajna vagy az ukránok védelme - szemben azzal, hogy bátorságukat kihasználva Oroszországot legyőzzék - lenne a központi amerikai cél. 2022 áprilisában Lloyd Austin védelmi miniszter megismételte, hogy az Ukrajnának nyújtott amerikai segítség célja Oroszország meggyengítése és elszigetelése, és ezáltal a megfosztása annak képességétől, hogy a jövőben háborút legyen képes indítani.

Jó néhány amerikai politikus és szakértő dicsérte annak előnyeit, hogy nem amerikaiak, hanem ukránok áldozzák fel életüket erre a célra.

Néhányan még ennél is tovább mentek, és az Orosz Föderáció felbomlását háborús célként szorgalmazták. Ha valaki orosz, nem kell paranoiásnak lennie ahhoz, hogy az ilyen fenyegetéseket egzisztenciális kockázatnak lássa.

Putyin orosz elnök úgy értékelte az Egyesült Államok háborús céljait, hogy azok az Orosz Föderáció stratégiai megalázására, és ha lehetséges, kormányának megdöntésére, feldarabolására irányulnak[6], és az Egyesült Államok nem vitatta ezt az értékelést.

A félretett béke

2022 márciusának közepén a török kormány és Naftali Bennett izraeli miniszterelnök közvetített az orosz és ukrán tárgyalók között, akik megállapodtak egy ideiglenes tárgyalásos rendezés körvonalaiban.

A megállapodás értelmében Oroszország visszavonul a február 23-i pozíciójához, amikor a Donbasz régió egy részét és a Krím egészét ellenőrizte, cserébe pedig Ukrajna megígéri, hogy nem törekszik NATO-tagságra, és helyette biztonsági garanciákat kap több országtól. Putyin orosz elnök és Zelenszkij ukrán elnök találkozójának szervezése folyamatban volt a megállapodás véglegesítése érdekében, hogy véglegesítsék ezt a megállapodást, amelyet a tárgyaló felek parafáltak ad referendum – vagyis feletteseik jóváhagyásától függően.

2022 március 28-án, Zelenszkij elnök nyilvánosan megerősítette, hogy Ukrajna kész az Oroszországgal kötendő békemegállapodás részeként biztonsági garanciákkal kombinált semlegességre.

Április 9-én azonban Boris Johnson brit miniszterelnök meglepetésszerű látogatást tett Kijevben. E látogatás során állítólag arra biztatta Zelenszkijt, hogy ne találkozzon Putyinnal, mert (1) Putyin háborús bűnös és gyengébb, mint amilyennek látszik. Inkább le kellene és le is lehetne őt zúzni, mint alkalmazkodni hozzá; és (2) még ha Ukrajna készen is állt a háború befejezésére, a NATO nem áll készen.

Zelenszkij tervezett találkozóját Putyinnal ezután lefújták. Putyin kijelentette, hogy az Ukrajnával folytatott tárgyalások zsákutcába jutottak.

Zelenszkij kifejtette, hogy "Moszkva egyetlen szerződést szeretne, amely minden kérdést megoldana. Azonban nem mindenki látja magát egy asztalnál Oroszországgal. Számukra az ukrajnai biztonsági garanciák az egyik kérdés, az Oroszországi Föderációval való megállapodás pedig egy másik kérdés".

Ezzel véget értek a kétoldalú orosz-ukrán tárgyalások, és szertefoszlott a konfliktus megoldásának minden reménye, ami bárhová máshoz vezetett volna, mint a csatatérre.

Mi történt és ki mit nyert

Ez a háború tévesz számításokon alapult, és minden fél téves számításai miatt folytatódott.

A NATO-bővítés törvényes volt, de előre láthatóan provokatív. Oroszország válasza teljesen kiszámítható volt, még ha illegális is, és nagyon költségesnek bizonyult számára.

Ukrajna de facto katonai integrációja a NATO-ba a pusztulásához vezetett.

Az Egyesült Államok úgy számolt, hogy az ukrán semlegesség követelménye miatti háborúval kapcsolatos orosz fenyegetések csupán blöffök, amelyeket el lehet riasztani az orosz tervek és szándékok - ahogyan Washington értelmezte azokat - felvázolásával és becsmérlésével.

Oroszország feltételezte, hogy az Egyesült Államok a háború helyett a tárgyalásokat részesíti előnyben, és el akarja kerülni Európa ellenséges tömbökre való újbóli felosztását. Az ukránok arra számítottak, hogy a Nyugat megvédi az országukat. Amikor az orosz teljesítmény a háború első hónapjaiban erőtlennek bizonyult, a Nyugat arra a következtetésre jutott, hogy Ukrajna le tudja győzni Oroszországot.

Egyik elképzelés sem bizonyult helyesnek.

Mindazonáltal a hivatalos propaganda, amelyet az alárendelt fősodor és a közösségi média felerősít meggyőzte a legtöbb nyugati embert arról, hogy a NATO-bővítés elhalasztásáról szóló tárgyalások elutasítása és Ukrajna Oroszország elleni harcra történő bátorítása "ukránbarát" lépés.

Az ukrán háborús erőfeszítések iránti szimpátia teljesen érthető, de ahogy a vietnami háborúnak meg kellett volna tanítania minket, a demokráciák veszítenek, amikor a szurkolás felváltja az objektivitást a tudósításokban, és a kormányok saját propagandájukat részesítik előnyben a harctéren zajló események igazságával szemben.

A politikák sikerét vagy kudarcát csak úgy lehet megítélni, ha a kitűzött célokra hivatkozunk.  Hogyan állnak tehát az ukrajnai háború résztvevői céljaik elérésében?

Kezdjük Ukrajnával.

• 2014 és 2022 között a donbászi polgárháború közel 15 000 emberéletet követelt. Hogy az amerikai/NATO-orosz proxy-háború 2022 februárja óta hányan haltak meg a harcokban, nem tudni, de minden bizonnyal több százezerre tehető az elhunytak száma.
  
  
• Az áldozatok számát példátlanul intenzív információs hadviseléssel leplezik. Nyugaton a halottakról és sebesültekről csak a Kijevből érkező propaganda tájékoztat, amely hatalmas számú orosz halottat közöl, miközben az ukrán áldozatokról egyáltalán nem árult el semmit.
  
  
• Az azonban ismert, hogy az ukránok tíz százaléka jelenleg a fegyveres erőknél szolgál, és 78 százalékuknak van olyan rokona vagy barátja, aki meghalt vagy megsebesült. Becslések szerint 50 000 ukrán már amputált. (Összehasonlításképpen: az első világháborúban csak 41 ezer britet kellett amputálni, amikor az eljárás gyakran az egyetlen elérhető megoldás volt a halál megelőzésére. Az afganisztáni és az iraki invázió amerikai veteránjai közül kevesebb mint 2000-en estek át amputáción).
  
  
• A legtöbb megfigyelő úgy véli, hogy az ukrán erők sokkal nagyobb veszteségeket szenvedtek, mint orosz ellenségeik, és hogy százezrek adták életüket országuk védelmében és az oroszok által elfoglalt területek visszafoglalására tett erőfeszítések során.
  
  
• Amikor a háború elkezdődött, Ukrajna lakossága körülbelül harmincegy millió fő volt. Az ország azóta elvesztette lakosságának legalább egyharmadát. Több mint hatmillióan Nyugatra menekültek. További kétmillióan Oroszországba távoztak. További nyolcmillió ukránt elűzték otthonából, de Ukrajnában maradtak.
  
  
• Ukrajna infrastruktúrája, ipara és városai lepusztultak, gazdasága tönkrement. Ahogy az a háborúkban lenni szokott, a korrupció - amely sokáig az ukrán politika egyik kiemelkedő jellemzője volt - elszabadult. Ukrajna születőben lévő demokráciája megszűnt, az összes ellenzéki pártot, az ellenőrizetlen médiát és a másként gondolkodókat betiltották.
  
  
• Másrészt az orosz agresszió soha nem látott mértékben egyesítette az ukránokat, köztük sok orosz anyanyelvű embert. Moszkva ezáltal akaratlanul is megerősítette azt a különálló ukrán identitást, amelyet mind az orosz mitológia, mind Putyin elnök igyekezett tagadni. Amit Ukrajna területben vesztett, azt a Moszkvával szembeni szenvedélyes ellenálláson alapuló hazafias összetartásban nyerte meg. Az érme másik oldala, hogy az ukrajnai oroszajkú szakadárok is megerősítették orosz identitásukat. Az oroszországi ukrán menekültek a legkeményebb keményvonalasok, akik megtorlást követelnek Kijevvel szemben. Most már aligha van lehetőség arra, hogy az oroszajkúak elfogadják az egyesült Ukrajnában azt a státuszt, amely a minszki megállapodások értelmében járt volna. Az ukrán "ellentámadás" kudarcával pedig nagyon valószínűtlen, hogy Donbász vagy a Krím valaha is visszatérjen ukrán fennhatóság alá.
  
  
• A háború folytatódásával Ukrajna még több területet veszíthet el, beleértve a Fekete-tengerhez való hozzáférést is. Amit a csatatéren és az emberek szívében elveszítettek, azt a tárgyalóasztalnál nem lehet visszaszerezni.
  
  
• Ukrajna megcsonkítva, megnyomorítva, területében és lakosságában is jelentősen megfogyatkozva fog kikerülni ebből a háborúból.
• Végül, most már nincs reális kilátás arra, hogy Ukrajna NATO-tag lesz. Ahogy Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó mondta, "mindenkinek tisztán kell látnia azt a tényt", hogy Ukrajna NATO-csatlakozásának engedélyezése ezen a ponton "háborút jelent Oroszországgal".
  
  
• Jens Stoltenberg NATO-főtitkár kijelentette, hogy az ukrán NATO-tagság előfeltétele egy békeszerződés megkötése Ukrajna és Oroszország között. Ilyen szerződés sehol sincs a láthatáron.
  
  
• Azzal, hogy a Nyugat továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna NATO-tag lesz, amint a háború befejeződik, perverz módon arra ösztönzi Oroszországot, hogy ne egyezzen bele a háború befejezésébe.
  
  
• Végül azonban Ukrajnának békét kell kötnie Oroszországgal, szinte biztosan nagyrészt orosz feltételek mellett.
  
  
• Bármit is érjen el a háború, Ukrajnának nem tett jót.
  
  
• Ukrajna tárgyalási pozíciója Oroszországgal szemben jelentősen meggyengült. De hát Kijev sorsa mindig is utólagos szempont volt az amerikai politikai körökben. Washington ehelyett arra törekedett, hogy kihasználja az ukrán bátorságot Oroszország megverésére, a NATO újjáélesztésére és az amerikai elsőbbség megerősítésére Európában. És egyáltalán nem fordított időt arra, hogy azon gondolkodjon, hogyan lehetne helyreállítani a békét Európában.

Mi a helyzet Oroszországgal?

• Sikerült-e kiűznie az amerikai befolyást Ukrajnából, kényszerítette-e Kijevet a semlegesség kinyilvánítására, vagy visszaállította-e az oroszul beszélők jogait Ukrajnában? Egyértelműen nem. Legalábbis egyelőre Ukrajna az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei teljes függőségébe került. Kijev elkeseredett, hosszú távú ellensége Moszkvának. Kijev ragaszkodik ahhoz a törekvéséhez, hogy csatlakozzon a NATO-hoz. Az ukrajnai oroszok a cancel-kultúra helyi változatának célpontjai.  Bármi legyen is a háború kimenetele, a kölcsönös ellenségeskedés eltörölte a Kijevi Ruszból való közös eredeten alapuló orosz-ukrán testvériség orosz mítoszát.
  
  
• Oroszországnak fel kellett hagynia az Európával való azonosulás három évszázados törekvésével, és ehelyett Kína, India, az iszlám világ és Afrika felé kellett fordulnia. A súlyosan elidegenedett Európai Unióval való megbékélés nem lesz könnyű, ha ez egyáltalán megtörténik. Oroszország talán nem veszített a csatatéren, nem gyengült meg, és nem is szigetelődött el stratégiailag, de hatalmas elmaradt haszon-költségeket szenvedett el.
  
  
• Aztán a NATO is kibővült Finnországgal és Svédországgal. Ez nem változtatja meg az európai katonai egyensúlyt. Annak ellenére, hogy a nyugatiak Oroszországot eredendően ragadozónak állítják be, Moszkvának sem a vágya, sem a képessége nem volt arra, hogy megtámadja e két, korábban nagyon is nyugati kötődésű és félelmetes fegyverzetű, de névlegesen "semleges" állam egyikét sem. Finnországnak és Svédországnak sem áll szándékában csatlakozni egy Oroszország elleni, provokálatlan támadáshoz. A NATO-hoz való csatlakozásukról szóló döntés azonban politikai sebet jelent Moszkva számára.
  
  
• Mivel a Nyugat nem mutat hajlandóságot az orosz biztonsági aggályok figyelembevételére, ha Moszkva el akarja érni céljait, most már nincs nyilvánvaló alternatívája, csak a harc. Miközben ezt teszi, ösztönzi az európaiak eltökéltségét, hogy teljesítsék a korábban figyelmen kívül hagyott NATO védelmi kiadási céljaikat, és az Egyesült Államoktól függetlenül önálló katonai képességekre tegyenek szert, amelyek Oroszországgal szembeni fellépésre irányulnak.
  
  
• Lengyelország újra erőteljes ellenséges erőként jelenik meg Oroszország határainál. Ezek a tendenciák hosszú távon Moszkva hátrányára változtatják majd meg az európai katonai egyensúlyt.

Mi a helyzet az Egyesült Államokkal?

• Csak 2022-ben az Egyesült Államok 113 milliárd dollárnyi támogatást hagyott jóvá Ukrajnának.
  
  
• Az orosz védelmi költségvetés akkor ennek kevesebb mint a fele, 54 milliárd dollár volt. Azóta utóbbi nagyjából megduplázódott. Az orosz védelmi ipar újjáéledt. Egyes szereplői ma már több fegyvert gyártanak egyetlen hónap alatt, mint korábban egy év alatt. Oroszország önellátó gazdasága túlélte a 18 hónapig tartó, az USA és az EU által ellene folytatott totális háborút.  Most előzte meg Németországot, és a világ ötödik leggazdagabb gazdasága lett, a vásárlóerő-paritás alapján pedig a legnagyobb Európában.
  
  
• Annak ellenére, hogy a Nyugat többször is azt állította, hogy Oroszország kifogyott a lőszerből, és elveszíti az ukrajnai kimerítő háborút, ez nem történt meg, míg a Nyugaton igen.
  
  
• Az ukrán bátorság, amely rendkívül lenyűgöző volt, nem volt ellenfele az orosz tűzerőnek.
  
  
• Eközben a Nyugatot fenyegető állítólagos Oroszország - amely egykor a NATO egységének erős érve volt -, hitelét vesztette. Oroszország fegyveres erői képtelennek bizonyultak arra, hogy meghódítsák Ukrajnát, még kevésbé Európa többi részét. De a háború megtanította Oroszországot, hogyan szálljon szembe és győzze le az Egyesült Államok és más nyugati országok legfejlettebb fegyvereinek nagy részével.
  
  
• Mielőtt az Egyesült Államok és a NATO elutasította a tárgyalásokat, Oroszország kész volt elfogadni egy semleges és föderalizált Ukrajnát. Ukrajna elleni inváziójának nyitó szakaszában Oroszország megerősítette ezt a hajlandóságot egy Ukrajnával kötött békeszerződés-tervezetben, amelynek aláírását az Egyesült Államok és a NATO megakadályozta Kijevben. A nyugati diplomáciai hajthatatlanság nem tudta meggyőzni Moszkvát, hogy alkalmazkodjon az ukrán nacionalizmushoz, vagy fogadja el Ukrajna NATO-ba, vagyis Amerika európai befolyási övezetbe való felvételét.
  
  
• Úgy tűnik, hogy a proxy-háború ehelyett arról győzte meg Moszkvát, hogy ki kell zsigerelnie Ukrajnát, meg kell tartania az általa illegálisan elcsatolt ukrán területeket, és valószínűleg még többet is hozzá kell csatolnia, biztosítva ezzel, hogy Ukrajna egy diszfunkcionális állam legyen, amely képtelen a NATO-hoz való csatlakozásra, és képtelen a második világháborús neonáci hős, Sztepan Bandera ultranacionalista, oroszellenes víziójának megvalósítására.
  
  
• A háború a NATO felszínes egységét eredményezte, de a tagok között nyilvánvaló repedések vannak. Az Oroszországgal szemben bevezetett szankciók súlyos károkat okoztak az európai gazdaságoknak. Az orosz energiaellátás nélkül egyes európai iparágak nemzetközileg már nem versenyképesek. Ahogy a NATO legutóbbi vilniusi csúcstalálkozója is megmutatta, a tagországok véleménye eltér abban, hogy kívánatos-e Ukrajna felvétele. A NATO egysége valószínűleg nem fogja túlélni a háborút. Ezek a realitások segítenek megmagyarázni, hogy Amerika európai partnerei többsége miért akarja minél hamarabb befejezni a háborút.
  
  
• Az ukrajnai háború egyértelműen véget vetett a posztszovjet korszaknak Európában, de semmivel sem tette biztonságosabbá Európát. Nem javította Amerika nemzetközi hírnevét, és nem szilárdította meg az Egyesült Államok elsőbbségét. A háború ehelyett felgyorsította egy posztamerikai többpólusú világrend kialakulását. Ennek egyik jellemzője egy Amerika-ellenes tengely Oroszország és Kína között.
  
  
• Oroszország gyengítése érdekében az Egyesült Államok példátlanul tolakodó egyoldalú szankciókhoz folyamodott, beleértve a másodlagos szankciókat is, amelyek a szokásos, "kartávolságban lévő" kereskedelmi tevékenységet célozzák, amely egyáltalán nem kapcsolódik az Egyesült Államokhoz, és az ügyletet lebonyolító felek joghatóságai szerint törvényes. Washington - csak azért, mert bizonyos országok nem tartanak vele a céljaiban -, aktívan blokkolja a kereskedelmet olyan országok között, amelyeknek semmi közük Ukrajnához vagy az ottani háborúhoz. Ennek eredményeképpen a világ nagy része most olyan pénzügyi és ellátási lánc-kapcsolatokra törekszik, amelyek függetlenek az amerikai ellenőrzéstől. Ez magában foglalja a dollár hegemóniájának megszüntetésére irányuló fokozott nemzetközi erőfeszítéseket, amely az USA globális elsőbbségének alapja.
  
  
• Amennyiben ezek az erőfeszítések sikerrel járnak, az Egyesült Államok többé nem lesz képes fenntartani a jelenlegi életszínvonalát és a bolygó legerősebb társadalmának státuszát fenntartó kereskedelmi és fizetési mérleghiányt.
  
  
• Washington politikai és gazdasági nyomást fejt ki azért, hogy más országokat is rákényszerítsen az orosz- és Kína-ellenes politikájához való alkalmazkodásra, és ez egyértelműen visszafelé sül el.
  
  
• Ez még a korábbi amerikai kliensállamokat is arra ösztönözte, hogy keressék a módját annak, hogy elkerüljék a jövőbeni amerikai konfliktusokba és az általuk nem támogatott proxy-háborúkba való belekeveredést, mint amilyen például az ukrajnai konfliktus is. Ennek érdekében felhagynak az Egyesült Államoktól való kizárólagos függőséggel, és több gazdasági és politikai-katonai partnerrel kapcsolódnak össze.
  
  
• Amerika kényszerítő diplomáciája távolról sem szigetelte el Oroszországot vagy Kínát, hanem segített Moszkvának és Pekingnek is abban, hogy olyan kapcsolatokat építsen ki Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában, amelyek az amerikai befolyást úgy csökkentik, hogy közben növelik az oroszt és a kínait.

Összefoglalva:

Röviden, az amerikai politika nagy szenvedést okozott Ukrajnában és eszkalálódó védelmi költségvetést az USA-ban és Európában is, de nem sikerült meggyengítenie vagy elszigetelnie Oroszországot. Ha még többször tesszük ugyanazt, amit eddig, akkor nem fogjuk elérni egyik gyakran hangoztatott amerikai célt sem.

Oroszország kiképezte magát az amerikai fegyverrendszerek elleni harcra, és hatékony ellenszereket fejlesztett ki ellenük.

Katonailag megerősödött, nem pedig meggyengült. Újraorientálódott és megszabadult a nyugati befolyástól, nem pedig elszigetelődött.

Ha a háború célja egy jobb béke megteremtése, akkor ez a háború ezt nem szolgálja. Ukrajnát a ruszofóbia oltárán zsigerelik ki.

Jelenleg senki sem tudja biztosan megjósolni, hogy mennyi Ukrajna - mint ország -, vagy hány ukrán marad meg, amikor a harcok véget érnek, vagy hogy egyáltalán mikor és hogyan lehet megállítani a harcot. Kijev éppen a toborzási céljainak töredékét sem tudta teljesíteni.

Oroszország ellen az utolsó ukránig harcolni mindig is egy utálatos stratégia volt. De amikor a NATO hamarosan kifogy az ukránokból, az nem csak cinikus lesz, hanem járhatatlan.

Az ukrajnai háború tanulságai

Mit tanulhatunk ebből a kudarcból? Számos nemkívánatos emlékeztetővel szolgált az államvezetés alapelveire.

• A háborúk nem döntik el, hogy kinek van igaza. Azt határozzák meg, hogy ki marad [meg].
  
  
• A háború elkerülésének legjobb módja, ha csökkentjük vagy megszüntetjük a háborút kiváltó félelmeket és sérelmeket.
  
  
• Ha nem vagy hajlandó meghallgatni, nemhogy foglalkozni egy sértett félnek a vele szembeni politikád kiigazítására vonatkozó érveivel, akkor azt kockáztatod, hogy ez erőszakos reakciót vált ki belőle.
  
  
• Senki sem léphet háborúba reális célok, az elérésükre vonatkozó stratégia és a háború befejezésére vonatkozó terv nélkül.
  
  
• Az önigazság és a bátorság nem helyettesítheti a katonai tömeget, a tűzerőt és a kitartást.
  
  
• A háborúkat végül a csatatéren nyerik meg és veszítik el, nem pedig a vágyálom ihlette és arra irányuló propagandával.
  
  
• Ami a csatatéren elveszett, azt ritkán, vagy soha nem lehet visszaszerezni a tárgyalóasztalnál.
  
  
• Ha a háborúkat nem lehet megnyerni, általában jobb olyan feltételeket keresni, amelyekkel véget lehet vetni nekik, mint a stratégiai kudarcot erősíteni.

Itt az ideje, hogy elsőbbséget élvezzen: minél nagyobb részét mentsük meg Ukrajnának. Ez a háború egzisztenciális jelentőségűvé vált számára. Ukrajnának diplomáciai támogatásra van szüksége az Oroszországgal való béke megteremtéséhez, ha nem akarja, hogy katonai áldozatai hiábavalóak legyenek. Az országot tönkreteszik. Újra kell építeni. Ukrajna megőrzésének kulcsa az, hogy Kijevet felhatalmazzuk és támogatjuk abban, hogy a lehető legjobb feltételekkel vessen véget a háborúnak, hogy megkönnyítse a menekültek visszatérését, és hogy az EU-csatlakozási folyamatot felhasználja a liberális reformok előmozdítására és egy semleges Ukrajnában a tiszta kormányzás bevezetésére.

Sajnos, a dolgok jelenlegi állása szerint Moszkva és Washington egyaránt eltökéltnek tűnik Ukrajna folyamatos puszításának folytatására. De bármi is lesz a háború kimenetele, Kijevnek és Moszkvának végül meg kell találnia az együttélés alapjait. Washingtonnak támogatnia kell Kijevet abban, hogy felhívja Oroszországot, hogy ismerje el az ukrán semlegesség és területi integritás bölcs szükségességét.

Végezetül, ennek a háborúnak józan újragondolásra kell késztetnie a résztvevőket itt, Washingtonban, Moszkvában és a NATO-ban is a diplomáciát elvető, militarizált külpolitika következményeit illetően.

Ha az Egyesült Államok hajlandó lett volna tárgyalni Moszkvával, még akkor is, ha továbbra is elutasította volna Moszkva követeléseinek nagy részét, Oroszország nem szállta volna meg Ukrajnát, ahogy végül megtette. Ha a Nyugat nem avatkozott volna be, hogy megakadályozza Ukrajnát abban, hogy ratifikálja azt a szerződést, amelyben mások segítettek neki megállapodni Oroszországgal a háború kezdetén, Ukrajna most épségben és békében lenne.

Erre a háborúra nem kellett volna sort keríteni.

Minden résztvevő fél sokkal többet veszített, mint amennyit nyert. Sokat lehet tanulni abból, ami Ukrajnában és Ukrajnával történt.

Tanulmányoznunk és tanulnunk kell ezeket a tanulságokat és megszívlelnünk.

[1] Tábornokok és admirálisok.
[2] Ukrajna annak ellenére járult hozzá csapatokkal ehhez a NATO-művelethez, hogy nem tagja a szövetségnek.
[3] A jelentések szerint 2014-ig az amerikai kormány különböző ügynökségei összesen legalább 5 milliárd dollárt vagy annál is többet fordítottak politikai támogatásokra és oktatásra az ukrajnai rendszerváltás támogatása érdekében.
[4] Mielőtt az USA és a NATO úgy döntött, hogy segítséget nyújt Ukrajnának az oroszok által támogatott szakadárok ellen, ezeket a milíciákat a nyugati médiában általában neonáciként azonosították. Sztepan Bandera követőinek vallották magukat - akit mostanra Kijev tisztelt nemzeti személyiségként fogadott el. Bandera szélsőséges ukrán nacionalizmusáról, fasizmusáról, antiszemitizmusáról, idegengyűlöletéről és erőszakosságáról volt híres. Ő és követői állítólag 50.000-100.000 lengyel lemészárlásáért, valamint a nácikkal való együttműködésért, még több zsidó meggyilkolásáért voltak felelősek. Az USA/NATO proxy-háború kitörése után, annak ellenére, hogy e milíciák tagjai egyenruhájukon továbbra is náci jelvényeket és szimbólumokat viseltek, és más országok neonáci csoportjaihoz tartoztak, a nyugati média megszüntette e milíciák neonáciként való jellemzését.
[5] Az Oroszország által indított "különleges katonai művelet" kevéssé hasonlított az ebben az információs hadviselésben megfogalmazott konkrét előrejelzésekhez, amelyet a jelek szerint ugyanúgy az Ukrajna iránti támogatás összegyűjtésére és moráljának erősítésére, mint Oroszország elrettentésére terveztek.
[6] Lásd például: https://jamestown.org/event/watch-the-video-preparing-for-the-dissolution-of-the-russian-federation/.