- 2022-ben 1,3 millió menedékkérő érkezett Németországba, több, mint a 2015/2016-os sokk során.
- A helyzet egyre kezelhetetlenebb, önkormányzatok kongatják a vészharangot: nem tudnak további szállást biztosítani.
- Az NZZ véleménycikke kifejti: a színes kavalkádról szőtt multikulturális álmoknak vége.
A menedékkérők által az elmúlt hetekben elkövetett erőszakos cselekmények bosszúságot okoztak. A sokat dicsért modern bevándorló társadalomnak ezt a csúnya oldalát látva egyre inkább megmozdul az ellenállás az újabb menekülthullámmal kapcsolatban - fogalmaz a Neue Zürher Zeitung.
Szó szerint előre lehetett látni, hogy ez bekövetkezik. A menekültügyről, a migrációról és az integrációról szóló vita, amelyet - különösen Németországban - mindig is erkölcsi szempontból folytattak, fordulóponthoz érkezett.
A helyzet nyomása arra kényszerít bennünket, hogy reálisabban szemléljük a körülményeket, amelyeket ma már sok helyen "tarthatatlannak" neveznek. Lehetséges, hogy itt is fordulópont következik be, az illúzióktól és a tévedésektől való elszakadás?
A polgármesterek, kerületi tanácsosok és miniszterelnökök - köztük a Zöld Párt politikusai - gyújtó hangú levelei és nyilvános segélykiáltásai mindenesetre gondoskodtak arról, hogy a kérdés végre megérkezzen a német fővárosba, amely maga is alig tudja, hol helyezze el az embereket: a menekültek és migránsok jelenlegi beáramlását - akár Ukrajnából, akár Afganisztánból, Szíriából, Irakból és Észak-Afrikából - túláradónak tekintik.
"Willkommenskultur" és az érdekek
Óvatosan most már a politikai centrumból is hallatszanak hangok, amelyek azt mondják: "Ez így nem mehet tovább".
Túl sokan jönnek. Csak 2022-ben mintegy 1,3 millió ember vándorolt be. Ez több, mint a 2015/2016-os nagy menekültválság legendás évében, amely nem utolsósorban két jelszóról maradt emlékezetes: "Willkommenskultur" és "Wir schaffen das".
Angela Merkel dacos optimizmusa az állam nevében már akkor is furcsa ellentétben állt azzal a meglehetősen rezignáltan pesszimista megjegyzésével, hogy Németország határait úgysem lehet megvédeni. Ráadásul a menekültügyi törvényben "nincs felső határ" - ami végül is jogilag helyes megállapítás.
De mindig is világos volt: ez nem vonatkozhat mindig és minden körülmények között. Ellenkező esetben a nemzetközi és európai joghoz szigorúan kötődő alkotmányos önkötelezettségek egy ponton olyan politikai önkorlátozáshoz vezetnének, amely már nem tenné lehetővé a saját ország érdekeinek megfelelő érvényesítését.
Ez a pont talán nincs is túl messze - egyébként nem csak Németországban.
A józan ész mindig is tudta, hogy mindennek megvannak a maga határai, de most már teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy nem lehet rövid időn belül annyi bevándorlót befogadni, amennyit csak akarunk, anélkül, hogy a társadalmi viszonyok ne kerülnének fenyegető egyensúlyhiányba, legyen szó akár a szociális, egészségügyi vagy oktatási rendszerről, akár a teljesen normális mindennapi életről, akár a kultúráról és a vallásról, akár a munka világáról.
Az erőszakos cselekményeket nem lehet többé figyelmen kívül hagyni
Még a közszolgálati televízióban sem bélyegzik már minden további nélkül jobboldali, idegengyűlölő érzelmek megnyilvánulásaként egy 500 lakosú kis mecklenburgi faluban a tiltakozást az ellen, hogy a szövetségi kormány majdnem ugyanennyi, többnyire fiatal, férfi afganisztáni és szíriai menekültet akar ott elhelyezni.
Talán a menedékkérők által az elmúlt hetekben elkövetett erőszakos cselekmények okoztak némi ingerültséget. Még a szociáldemokrata szövetségi belügyminiszter is ugyanolyan tanácstalannak mutatkozott, mint amilyen tehetetlen volt, amikor retorikusan feltette a kérdést, hogyan lehetséges, hogy egy veszélyes, többszörösen büntetett előéletű palesztin menekült még mindig az országban van, és képes megölni két ártatlan embert és megsebesíteni öt másikat, közülük néhányat súlyosan, néhány nappal a börtönből való szabadulása után.
Igen, hogyan lehetséges ez?
Tulajdonképpen a miniszternek magának kellett volna megadnia a választ, hiszen elsősorban az ő tárcája felelős azért a számtalan "kitoloncolási akadályért", amely biztosítja, hogy továbbra is "megtűrik" azt a mintegy 300 ezer embert, akiknek el kell hagyniuk az országot.
Kulturális tényekről van szó
A politikai spektrum bal-zöld oldalán ilyenkor mindig előkerül az általános gyanakvás reflexszerű vádja, különösen akkor, amikor a Szövetségi Bűnügyi Hivatal hivatalos statisztikái szerint az erőszakos bűncselekményekkel gyanúsított menekültek - a teljes népességen belüli arányukhoz mérten - messze felülreprezentáltak.
A rasszizmus vádja nincs messze, és máris lezárul a moralizáló világkép körkörös érvelése, amely rutinosan távol tartja a bonyolult valóságot.
Valójában szociológiai, kulturális és pszichológiai tényekről van szó: arról, hogy sok fiatal bevándorlónak teljesen hamis elképzelései vannak arról az országról, amely befogadja őket, végzetes illúziókról és kulturális félreértésekről, amelyek mély frusztrációt, sőt dühöt és agressziót szülnek.
Ehhez jönnek még az egyenlőséggel, a szabadsággal és a demokráciával összeegyeztethetetlen vallási lenyomatok, az európai felvilágosodás értékei, az oktatás hiánya és a modern társadalmak történelmével és jelenével kapcsolatos tudatlanság.
A jövőbe tekintve új konstellációkat vetít előre, amelyek szintén megváltoztatják a politikai összetételt.
Ha a lakosság több mint ötven százaléka migrációs háttérrel rendelkezik, ahogyan ez néhány nagyvárosban már most is jellemző, a multikulturalizmus szemlélete megváltozik: a társadalmi felelősséget akkor azoknak a migráns közösségeknek is vállalniuk kell, amelyek egykor a korábbi német többségi társadalom gondoskodásának tárgyai voltak.
Eközben ők is egyre inkább az erőszak áldozataivá válnak a sikertelen integrációs folyamatok miatt, mint azt a közelmúltban a berlini szilveszter is mutatta.
Ennél is fontosabb, hogy egyre sürgetőbbé válik a kérdés, hogy valójában kit és hová kell integrálni, azaz mi jellemzi és alakítja a leendő új többségi társadalmat, mi az a politikai mag, amely biztosítja azt a kohéziót, amely nem hiányozhat a szövetségi elnök egyetlen beszédéből sem.
A kultúrák örökös karneváljának mélyen gyökerező, dédelgetett eszméjét már régen utolérte a sokat hangoztatott modern bevándorló társadalom összetett valósága, amelyben például Észak-Rajna-Vesztfáliában a német-török Erdogan-rajongók nagyobb szavazattöbbséget adnak iszlamista elnöküknek, mint maga a törökországi választók - a kettős útlevélnek köszönhetően.
Vezető kultúra kell hozzá
Nyilvánvaló: minél színesebb, azaz minél konfliktusosabb a származások, kultúrák, vallások és nyelvek keveredése, annál fontosabbak a mindenkire érvényes szabályok. Bassam Tibi német-szír politológus ezt a "konszenzus az értékekről mint házirendről" képletben foglalta össze.
Ernst Fraenkel német-amerikai politológus meg volt győződve arról, hogy "minden pluralista demokráciának nemcsak eljárási szabályokra és a fair play szabályaira" van szüksége, hanem egy "általános értékrendre" is.
Semmi mást nem jelent a "Leitkultur" (vezérkultúra) kifejezés, amelyet a CDU elnöke, Friedrich Merz még ma is emleget, pedig Tibi találta ki.
Ami elvonja a figyelmet arról, hogy a baloldal és a Zöldek, akik minden hiányzó nemi identitást iskolamesteri szigorral hánytorgatnak fel, túl gyakran adnak kulturális értelemben relativista kedvezményeket, amikor például a muszlim-arab antiszemitizmusról van szó.
Az iszlám és a saría, a szekularizmus és a fejkendő témájában a legjobb esetben is csend van.
A "globális Dél" posztkolonialista szemlélete folklorisztikusan drapírozott. Az emberek szívesen átengednek valamit, ami máshol a "tisztességes emberek lázadásához" vezetne.
A valláskritika csak a keresztény egyházak papjaira, püspökeire és pápáira vonatkozik.
Az iszlámmal szembeni kritikát viszont "muszlimellenes rasszizmussá" változtatják, és az iszlamofóbia nevű betegségként diagnosztizálják, amelynek gyógymódját most szintén az adófizetők pénzén népszerűsítik.
A német "gauche kaviár" eurocentrikus fehér paternalizmusának tünete volt a "Stern" főszerkesztőjének lekezelően blaszfémikus viselkedése, amikor Markus Lanz talkshow-jában többször is megkérte az írót és iszlámkritikust, Hamed Abdel-Samadot, akit évek óta éjjel-nappal hat testőrrel kell védeni, hogy ne vigye túlzásba a kritikát.
Most, hogy a jelenlegi menekültválság megcáfolhatatlanná teszi a problémákat, és sürgősen gyakorlati megoldásokat követel, még világosabbá válik, hogy maguk a baloldal és a zöldek azok, akik intellektuálisan és politikailag még nem érkeztek meg a bevándorlási társadalomba.
Miközben azzal vádolják a liberálisokat és a konzervatívokat, hogy nem fogják fel a társadalom új sokszínűségét, ők maguk még mindig a nyolcvanas évek utcabáljának szellemében élnek, amikor a sarki görög még a gyros, az ouzo és Mikis Theodorakis eszményi-típusos antifasiszta migránskeverékét képviselte.
Ezt az önbecsapást tökéletesen foglalta össze a csúcszöld Katrin Göring-Eckardt, a német Bundestag jelenlegi alelnöke, amikor 2015 novemberében a menekültek tömeges beáramlása kapcsán azt mondta: "Most hirtelen ajándékba kapjuk az embereket". A menekültet mint ajándékot, mint gyönyörű dolgot, amiért hálát adunk.
Egy mondat, amiben minden benne van: határtalan naivitás, egy csipetnyi posztkolonialista attitűddel átszőtt elbizakodottság, egy olyan álszemérem, amire ránehezedik az egész német bűnösségtörténet, hazug protestáns egyházi kongresszusi erkölcs és egy olyan politikai világkép, amire az "alulkompenzálás" kifejezés hízelgő lenne.
Az esedékes fordulat valószínűleg még sokáig várat magára.