- Élesen kikelt az 1945.com amerikai katonai szaklap amerikai szerzője a nyugalmazot amerikai tábornokok orosz-ukrán konfliktus során a nyilvánosság előtt elhangzó tanácsai miatt.
- Életveszély az Egyesült Államok számára, ha a nyugalmazott tábornokok katasztrofálisan rossz ítélőképességére hagyatkoznak a nyugati és a NATO-vezetők, jegyzi meg a szerző.
Ne hagyjuk, hogy a nyugalmazott tábornokok belerángassák Amerikát az ukrajnai háborúba - szólít fel az 1945 oldalán Daniel Davis.
Szeretjük a katonai hősöket, és az első világháborús "Black Jack" Pershing és a második világháborús George Patton óta különösen tiszteljük a tábornokokat.
De a mai zászlóstisztek nem olyanok, mint mesés elődeik, és ha sokáig hallgatjuk, amit az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban mondanak, akkor rájöhetünk, hogy mennyire katasztrofálisan rossz az ítélőképességük.
Ukrajna és a tábornokok
Nem titok, hogy 2013 óta - sokszor (többek között a múlt hónapban ezeken az oldalakon) - amellett érvelek, hogy túlságosan bízunk a tábornokainkban, és túlságosan szemet hunyunk, amikor bebizonyosodik, hogy katasztrofálisan tévednek.
Az Oroszország Ukrajnával vívott háborújának pénteki egyéves évfordulójához közeledve azonban több nyugalmazott tábornoktiszt nyilatkozatai és állításai miatt sürgető, hogy az amerikai közvélemény egy kis szkepticizmussal fogadja mondandójukat.
Ha a politikai döntéshozóink megfogadják ezeknek a volt magas rangú tiszteknek a tanácsát, Amerika háborúban találhatja magát Oroszországgal, és sokkolhatja magát egy ukrajnai vereség miatt - vagy ami a legrosszabb: belesodródhat egy Oroszországgal folytatott nukleáris "cserébe".
Nehogy valaki azt gondolja, hogy ezek megalapozatlan állítások, gondoljon a következő állításokra és nyilatkozatokra, amelyeket Amerika legmagasabb rangú tábornokai tettek a televízióban az utóbbi időben. Ha valaki csak ezekre a volt tisztekre hallgatna, és nem tudná, mi történik valójában a helyszínen, megbocsátható lenne, ha azt gondolná, hogy Oroszország egy kiégett erő, és hogy Ukrajna jó úton halad a győzelem felé, és hogy az egyetlen útja annak, hogy Ukrajna ne nyerjen, az csupán annyi lenne, hogy a nyugati politikusok gyengék lennének, és nem biztosítanák a szükséges ellátmányt és felszerelést.
David Petraeus, a Központi Parancsnokság volt tábornoka azt mondta, hogy szerinte Ukrajna "vissza fogja foglalni azokat a területeket, amelyeket Oroszország február 24-e (2022) óta elfoglalt", és hogy "most még az is elképzelhető, hogy visszaveszik a Krímet és a Donbászt". Mark Clark volt tábornok támogatta Petraeus felvetését, hozzátéve, hogy a Krím elfoglalása "konkrét, érthető és elérhető katonai cél". Ben Hodges nyugalmazott tábornok még tovább ment, azt állítva, hogy "nagyon is lehetséges", hogy Zelenszkij csapatai "felszabadítják a Krímet (az idei) nyár végére".
Bár sokan azt állították, hogy a Krím Oroszország számára komoly érzelmi kérdés - amelynek megvédésére Putyin egyenesen azt mondta, akár nukleáris fegyvereket is bevethet -, Hodges lazán elvetette ezt a gondolatot. Hodges kategorikusan állította, hogy "annak az esélye, hogy Oroszország atomfegyvert fog használni, szinte nem is létezik".
Mi az a sziklaszilárd indoklás, amit Hodges felhozott erre a magabiztosságra?
Hodges "Úgy véli", Putyin elfogadja, hogy Biden nukleáris válaszlépéssel vágna vissza. Az, hogy egy volt tábornoki tiszt ilyen lazán elveti a gondolatot, hogy egy kétségbeesett orosz vezető esetleg nukleáris fegyverekhez folyamodna, már önmagában is egy hatalmas vörös jelzés.
Végezetül, a gondolatmenetet, miszerint az oroszokat ilyen könnyen ki lehet olvasni - és el lehet utasítani - az 1. páncélos hadosztály volt parancsnoka, Mark Hertling altábornagy bővítette tovább. A hét elején a Washington Post egyik véleménycikkében Hertling egyértelműen kijelentette, hogy Ukrajna "meg fogja nyerni a háborút". Mi lehet a kijelentő optimizmusának oka? Oroszország nem fogja végrehajtani a győzelemhez szükséges változtatásokat, "egyszerűen azért, mert nem képes rá".
Az orosz hadsereg - állította a volt tábornok - "tükrözi annak a társadalomnak a jellegét és értékrendjét", amelyből jön, és az oroszok képtelenek tanulni a tanulságokból.
Úgy tűnik, a jó tábornok elfelejtette, hogy Oroszország, amikor kellőképpen fenyegetve volt, 1812-ben megsemmisítette Franciaország napóleoni seregeit, 1945-ben pedig Németország dicsőített Wehrmachtját.
Kétségtelen, hogy Oroszország egy teljes évig alulteljesített ebben a háborúban. De ezek a tábornokok még csak nem is veszik figyelembe a háború számos kritikus alaptételét, amelyek nem támasztják alá az orosz vereség és az ukrán győzelem gondolatát. Bizonyos fokig mindegyik tábornok a modern NATO-felszerelések szállítására alapozza az elkerülhetetlen ukrán győzelemre vonatkozó állításait.
Mintha azonban nem lennének tisztában azzal, hogy mindezek az ígért felszerelések csepegtetve, szó szerint az év folyamán elosztva érkeznek majd, és egyes esetekben - mint az amerikai Abrams harckocsik esetében - esetleg csak 2024 elején.
Továbbá, az Ukrajnának szánt legutóbbi, 2 milliárd dolláros amerikai csomag nem tartalmaz olyan fegyvereket és lőszereket a meglévő készletekből, amelyeket azonnal le lehetne szállítani Ukrajnának, hanem "egy-két évbe is beletelhet, mire a harctérre jutnak" - ahogy az AP hírügynökség jelentette a napokban.
Az ukrán erők a bakhmut-i "húsdarálóban" nap mint nap irtóztatóan szenvednek, és közben tankokat, tüzérségi lövegeket és páncélozott személyszállító járműveket veszítenek.
Az, hogy bármelyik amerikai tábornoki tiszt azt feltételezi, hogy egy 1000 km-es fronton védekező, az ellenség által nagy nyomás alatt tartott haderő, amely valószínűleg csak a nyár végén fog érdemi mennyiségű új felszerelést kapni, képes lendületből támadásra váltani, és ezzel még a Krímet is visszafoglalja, enyhén szólva is furcsa.
Nincs olyan ésszerű út, amelyen keresztül az UAF belátható időn belül hiteles támadást indíthatna. Jó, ha meg tudják akadályozni a további orosz előrenyomulást a jelenlegi fronton.
Eltekintve azonban attól, hogy nem veszik figyelembe a harctéren egyértelmű tényezőket, amelyek nem támogatják a sikeres ukrán offenzívát, a zászlóstisztek tanácsai által jelentett nagyobb veszély az, hogy az amerikai és NATO-politikusokat arra ösztönzik, hogy támogassák a szükségtelenül kockázatos akciókat.
E hét csütörtökön hét egykori négycsillagos tábornok, akik valamikor mindannyian a NATO legfőbb szövetséges parancsnokaként szolgáltak, szerkesztőségi cikket tett közzé a Defense One című lapban, amelyben azt állították, hogy az Egyesült Államoknak és a NATO-nak "mindent meg kell tennie", hogy lehetővé tegye "az ukrán győzelmet". Az egyik fő állításuk az, hogy az Egyesült Államoknak támogatnia kell a kijevi győzelmet, mert szerintük ha nem ez követekzik be, akkor felbátorodna Tajvannal szemben.
"Nagyon valószínű" - írja a hét tábornok - "hogy egy sikeres orosz invázió felbátorítaná Kínát, hogy Tajvan ellen lépjen fel. A történelem arra tanít - folytatják -, hogy "a távoli külföldi konfliktusok közvetlenül fenyegethetnek minket otthon, ha nem avatkozunk be".
Minden tisztelettel: ez badarság! Kína a saját számításai alapján fog vagy nem fog Tajvan ellen lépni, függetlenül attól, hogy Oroszország sikerrel jár-e Ukrajnában vagy sem.
És ha már a történelem tanításánál tartunk: sokkal lényegesebb tanulság, hogy azok a nemzetek, amelyek olyan háborúkat vívnak, amelyekre nincs szükség és nem is hasznosak, gyakran a saját civilizációjuk pusztulásához vezettek; lásd még a görög birodalmat, a Római Birodalmat, a Brit Birodalmat, amelyek mind csődbe mentek a birodalmi és katonai túlkapások miatt.
Az Egyesült Államok számára az a legnagyobb haszon, ha az Oroszország és Ukrajna közötti háború véget ér, nem pedig az, ha azt esetleg még évekig meghosszabbítják - különösen akkor, ha ez a lehető legrosszabb kimenetelű, számunkra legrosszabb eredményt hozhatja: a nukleáris eszkalációt.
Mégis, az olyan emberek tanácsai, akiknek olyan sok csillag van a mellkasán, aggasztó hatással vannak még az Egyesült Államokkal szövetséges vezetők véleményére is.
Két héttel ezelőtt Petraeus azzal érvelt, hogy bármikor is ér véget a konfliktus, a Nyugatnak "vasszigorú biztonsági garanciákat" kell nyújtania Ukrajnának. Egy héttel később Andrzej Duda lengyel elnök felszólította a NATO-t, hogy nyújtson biztonsági garanciákat Kijevnek. Pénteken Franciaország, Németország és Nagy-Britannia vezetői azt mondták, hogy mivel Oroszország háborúi néha "felengednek", Ukrajnának "több garanciára lesz szüksége tőlünk".
Hogy valamilyen három országra vonatkozó ígéretre gondoltak-e, vagy NATO-garanciát akartak kérni, nem világos.
Az azonban világosan látszik, hogy a legnagyobb ostobaság lenne bármilyen biztonsági garanciát nyújtani egy olyan félnek, amely jelenleg háborúban áll Oroszországgal, mivel az ellenségeskedések bármilyen jövőbeni fellángolása azonnal magával ragadhatná a Nyugatot.
Az Egyesült Államoknak vitathatatlan nemzeti érdeke, hogy teljesítse a NATO 5. cikkelye szerinti szerződésben vállalt kötelezettségét, és megvédje a NATO minden egyes centiméterét - de nem áll érdekünkben, hogy ezt a védelmet lényegében kiterjesszük egy olyan ingatag partnerre, aki közel egy évtizedes konfliktusos múltra tekint vissza a nukleáris fegyverekkel rendelkező Oroszországgal.
Úgy tűnik, hogy a mai nyugalmazott tábornokok közül túl sokan még mindig azt hiszik, hogy egy olyan külföldi államfővel állnak szemben, mint Szaddám Huszein, Muammar Kadhafi vagy Bassár el-Aszad, akik közül egyiküknek sem volt vagy van hatalma arra, hogy érdemi kárt okozzon az Egyesült Államoknak vagy a NATO-nak. Vlagyimir Putyin, függetlenül attól, hogy a Nyugaton sokan mennyire utálják őt, és mennyire hibáztatják az ukrajnai háborúért, nukleáris arzenálja miatt nem tartozik ebbe a kategóriába.
Sőt, ahogyan azt az elmúlt egyéves háború, amelyben Oroszország még egy határ menti ország ötödének birtoklásáért is megküzdött, szemléletesen bizonyította, hogy Moszkva nem jelent hiteles hagyományos fenyegetést a NATO-szövetségre nézve. Putyin még egy nagyobb mozgósítással is nehezen fogja tudni elfoglalni az egész Donbászt; jelenleg még arra sincs esélye, hogy egész Ukrajnát elfoglalja. Aggasztó, hogy tábornokaink a jelek szerint nem fogják fel ezt az egyértelmű katonai valóságot.
Ezért itt az idő, hogy az amerikai közvélemény és a vezetők - NATO-szövetségeseinkkel együtt - elkezdjék lényegesen alaposabban megvizsgálni a nyugalmazott amerikai tábornokok állításait. Ha tanácsaik továbbra is befolyásolják a mai politikai döntéshozókat, az Egyesült Államok egy napon egy olyan háborúba keveredhet, amelyet soha nem kellett volna megvívni.
